„Gyerekkoromban sokat lógtam a folyóparton. Házunktól pár percre volt. Imádtam oda lesétálni, szerettem horgászni s közben a természet lágy hullámzó dallamát hallgatni. Egy napon, épp mikor 12 éves lettem, szörnyű dolog történt. Egy emberi testet hozott ki a sodrás a kövekhez, ami teljes merevségben úszott neki a bokámnak. Az arca a medret nézte, levegő híján gondoltam, hogy ez egy vízi hulla. Azonnal szóltam szüleimnek, ők a rendőrségnek. Nagy erőkkel vonultak ki a helyszínre, azt körbekerítették. Mindenki telefonált, intézkedett. TV stáb jött. Hamar kiderült, hogy a hulla merevsége levegőtől fakadt, valószínű legénybúcsúsban ajándékként vették a – közelről látható „Bözsi” feliratú – guminőt. Ettől függetlenül ez egy meghatározó rossz élmény volt számomra, soha többé nem mentem vízpartra, soha többé nem mertem vízbe menni. Rettegtem a hulláktól, rettegtem, nehogy hozzámérjen egy igazi hulla. Nagy hatással volt az életemre ez a gyerekkori trauma. Korán megőszültem, az idegrendszerem sem lett a legerősebb.”
Nagy Özsé 35 éves patológus naplójából