Megálltam a lámpánál, amely a szellőben lengedezve himbálózott, közben pirosat mutatott. Gondolkoztam, valami furcsát éreztem. Nem jöttem rá mi az. Biztosan elfelejtettem valamit – gondoltam.
Nagy volt a csönd. Az sosem jelent jót. A baj mindig a csönd fazékjából buggyan elő. Fárasztó hetem volt. Lehet ezt érezem és csak tompa az agyam. Este korábban lefekszem. Elképzeltem, ahogy már alszom is. Ennél a kereszteződésnél mindig olyan sokáig kell állni, simán beleférne egy kis szundi. Alig indultam el otthonról és már állhattam is meg. Mindig ez van.
Járt a levegő, de meleg volt, lehúztam az ablakot. Mellém állt egy autó a balra kanyarodó sávban. A verdából üvöltött a zene, tetovált kéz lógott ki belőle. Majd váratlanul néma csend lett és átszólt a srác.
– Szeva Fater. Szellőzteted a gyereket? Azért ha gyorsítasz előtte vedd le a kocsi tetejéről a gyerekkosarat, nehogy lezuhanjon és felébredjen szegényke. Na zöld van, csaó!