Hogy kerültem ide?
Alig látni valamit. Kihalt az egész ház. Ezek az ablakok feketék.
Álmodom, vagy ez a valóság? Miért nem hallok semmit?
Nem emlékszem semmire. Egy házban vagyok, az biztos. A hangok csendje lakja be a szobákat. A hideg süvítése tölti ki a falak réseit. Zúg a fülem mégis hallom a fekete illatokat. Búg a fejem, hasogat a hátam. Le kell üljek, mert köröznek a falak előttem, menten elájulok.
A félelem hídján sohasem építenek bátorságból korlátot. Félek én is, még a híd elejét sem látom, pedig szívesen átsétálnék rajta. Ha rátalálnék az átjáróra a tudatlanság partját elhagyhatnám, és az emlékezés túlpartján léphetnék le róla.
De várjunk csak! Kezdek érezni valamit. Talán már a hídon vagyok… Úristen vér folyik a fülemből. Végre hallok. Szirénázó autó közeledik. Mi történhetett? Csak nem megint a szomszéd égve hagyta a gyertyáját, mint a múltkor?
Kinézek az ablakon, ekkor látom, hogy jó sok ember sürög-forog az utcán, és létrát kezdenek kiengedni. Te jó isten, hiszen itt ég minden!
Anya! Apa! Hol vagytok, jól vagytok?
Ébredezek, tompa a szemem, mintha ólom nyomná a szemhéjamat. Hol vagyok már megint?
– Nyugodjon meg jó kezekben van, füstmérgezést kapott és a dobhártyája beszakadt a robbanástól, de rendbe fog jönni.
Rájöttem, egy orvos nyugtatott, kórházban vagyok!
– Anya és apa jól van?
– Kérem most pihenjen!