Kerékpározni kezdtem. Tanakodtam, hogy milyen cangát vegyek, magam is meglepődtem mennyiféle van manapság. Az országúti mellett döntöttem.
Ezzel újra meg kellett tanulnom kerekezni. Bicajozni tudtam, de ezen a fajta kerón a pedál nem átlagos, hanem bepattintós. Egy erős nyomásra a cipő alján lévő klipsz bepattan egy fém foglalatba, és így nem csak nyomni, hanem húzni is lehet a hajtókart. Hasítottam első próba körömön, de már a kereszteződés előtt azon gondolkodtam mit is mondtak, hogy kell kioldani a lábam, hogy megálláskor ne dőljek el, mint egy zsák?
A küllők suhanása a gondolataim rohanásával egyidejűleg lelassult, míg nem az idegsejtjeim tudták a dolgukat, küldték a jelet. Ekkor az élet újra a normális ritmusra gyorsult. Megvan, a sarkam kifelé kell forgatnom, és akkor kiold. Tökéletes. Sikerült!
Az oldás mozzanatát több napig gyakoroltam. Első éles utamon ismételgettem: „Megállás előtt oldani!” Óriási kereszteződésbe értem, ezer autó… A lámpa nem váltott zöldre, ahogy lassan gurultam felé, oldani kellett… Ilyenkor vagy mindkét lábat oldja az ember, vagy egyiket, de akkor a bicajt is arra kell dönteni. Oldottam én bal lábammal, de a kerékpárt jobbra döntöttem. Óriásit estem álló helyzetből. Az esésem a földrengést kutató intézet műszerei is bejelezték. Egy autós sietve kiugrott, hogy segítsen, a többiek csak lehúzták az ablakot, egyesek a 112-öt hívták, megint mások pedig halálra röhögték – jogosan – magukat. Hirtelen mondanom kellett valamit, mielőtt elpirulva továbbtekertem, végül ez jött ki a torkomon:
– Nyugodjon meg mindenki, semmi bajom, én így szoktam leszállni!