Az érzelmek ostorával hajtom a szekerem az ismeretlen pusztaságba. A kordén ott utazik a törődés, az odaadás, a szerelem, a szeretet, a megértés és a közös jövő. A lovak arra mennek, amerre hajtom őket. De hiába akarok valaki más felé menni, hogy csomagjaim célba érjenek, ha az a valaki nem épít utat érkezésemnek, még ha az ő jelére indultam is felé. De van ennél is rosszabb, mégpedig az, ha a horizontba futó szemeim által látott utat csak a fantáziám szülte és soha nem is létezett. Bár a végén tényleg ott áll, kinek kocsim rakományát szenteltem, de a hozzá vezető járat csak tőlem fut irányába, tőle felém nézve nem látni semmilyen csapást.
Az előttem lévő mindenség kezd megszűnni, lassan új kép rajzolódik ki. Új fák nőnek, új virágok nyílnak. Az ostorom ekkor már eldobom, nehogy újra a képzelet útjára tereljem lovaimat. Óvatosan ügetünk, majd lassan lépésbe váltunk. Gyönyörködöm a tájban, de belül mardos a fájdalom, mert a viszonzatlan múlt a hátam mögött van immár. A kórra nincs orvosság, s leginkább az fáj, hogy nem tudok ellene tenni. Bármilyen vidékre érkezem, sebeim sohasem gyógyulnak meg, beleőrülök a fájdalomba, hogy az az egy utam nem úgy haladt, ahogy azt érzelmeim vezérelték.
Míg ezen tépelődöm észre sem veszem, hogy a lovaimat egy mély szakadékba tereltem, s zuhanok, zuhanok és zuhanok végtelen.