Sokszor hallottam már azt, hogy sokkal jobb a pillanat előtti állapot, mint az után egy kicsivel. Sokáig nem értettem ezt a mondatot, de ahogy felnőttem kezdtem megvilágosodni.
Sétáltam a rügyező erdőben, messziről megláttam egy pompás virágot. A színek, az illatok, a természet hangja életre keltette bennem azt a valamit, amit senki nem tud megnevezni és reprodukálni. Egyszerűen csak éreztem, hogy feléledt bennem valami. Folytattam tovább a sétát, keskeny kis ösvényen lépdeltem a virágszál felé. Közeledtem, de egyre távolabbinak tűnt a találkozás, az a pillanat, amikor megérinthetem. A szemem a izgalmakat kiváltó növényről le nem vettem. Fura és felpezsdítő érzés volt a séta.
Az ösvény szélesedni kezdett. Egyre több volt az élőlény körülöttem, de továbbra is csak egyre összpontosítottam. A szemem simogatta a sárga érintés, az orrom csiklandozta az édes szellő, a számban pedig éreztem a mézédes ízeket. Ekkor sem jött el az érintés, nem jött el a pillanat.
Útelágazáshoz értem, turistajelzések voltak mindenütt, bogarak zümmögtek, szarvasbikák hörögtek. Sötét lett minden. A pompás virág hirtelen eltűnt. De hiába veszett a távoli jövő árnyékába, mert a lelkem az addigi úton minden lehetséges érzést átélt, amit ez a parányi növényke adhatott. Ez mind az utolsó pillanat előtt történt. Egy képzeletbeli állapot. Ezért volt izgalmas. De honnan tudta a lelkem milyen színe, illata és íze van a virágnak?
Onnan tudta, hogy akkor már régen a pillanat után voltam.