Folyosón haladok előre, nem tudom pontosan hova, de mennem kell. Balra ajtók vannak. Benyitok az elsőn, az udvaron mosolygós kisfiú hintázik anyukájával és apukájával. Süt a nap, forró szelű huzat vágja be előttem a kitárt látványt!
Óhatatlanul tovább lépek! Lábam mozdulatlan, de gondolataim lelke arrébb reppent!
A következő kilincsen túl iskolapadok sorakoznak. Ez ismétlődik nyitásonként, a székek és az emberek mindig nagyobbak.
Családi pillanatok rebbennek fel.
Rabláncon dolgozó monoton szürke hétköznapok…
Hirtelen a fájdalom csontig hatol. Köszönöm, szeretlek titeket!
Az eddigi ütemes csipogás folyamatosan hangzik, kitöltve a rohangáló zöld köpenyesek által nem érintett teret. Mintha felülről látnám magamat az utolsó nyíló faajtó mögül…