Van egy furcsa szokásom: néha hosszú percekig csak nézem a monitort, vagy egy üres papírlapot, és hagyom, hogy a gondolatok úgy sodródjanak, mint a lassú víz a part mellett. A legtöbb történetem valójában nem akkor születik, amikor leütöm az első betűt — hanem sokkal korábban, valahol a csend és a figyelem határán.
A csend furcsa társ. Nem sürget, nem kérdez vissza, nem hibáztat: csak ül melletted, és néha rád mosolyog egy-egy ötlet formájában.
Egy telovella, egy novella, egy sor, amit valaki majd felismer saját gondolataként.
Mostanában egyre többször érzem azt, hogy a világ túl hangos lett. És talán épp ezért értékelődnek fel a halk történetek. Azok, amelyek nem akarják megmondani, hogyan kell élni — csak felmutatnak egy apró jelenetet. Egy rezdülést. Egy kérdést, amit sosem tettünk fel magunknak egészen.
Lehet, hogy épp ezért térek vissza újra és újra a mini történetekhez. Mert ott minden szó számít. Mert ott nincs helye a feleslegesnek. Mert ott egyetlen mondat elég lehet ahhoz, hogy valaki hirtelen úgy érezze: „igen, ezt én is átéltem.”
A következő napokban új telovellákat hozok majd — régóta motoszkálnak a fejemben olyan történetfoszlányok, amelyek mostanra könyörögnek, hogy végre papírra kerüljenek.
Remélem, találsz majd köztük olyat, ami megállít egy pillanatra. Még ha csak annyira is, amennyit a csend enged.