Minden szürke és barna. A fény csak az árny nélküli alakok háta mögül vetül néha a tájra. Poros, köves minden. Az ott állók az útjuk végén vannak, mégis akkor kezdődik valami. Egy korhadt fahídra lépnek a csöndes, szótlan emberi testek. Lábukat csak az ördög tudja mi hajtja. A hídfőnél egy csuhás magas vékony ember szedi a hídpénzt. A fa építmény végén a sorban állók kettő irányba indulnak tovább. Az egyik egy fényes, madárcsicsergős virágillatú tájra vezet, a másik a homályba. A homálynak nincs vége, mintha onnan a lélek sohasem kerülne ki. A másik irányba indulók közül az egyikük megfordult, és korábbi, – még a hídra lépés előtti – beszélgetőtársának csak annyit kiáltott:
„ Mondtam, hogy a pénzed nem ér annyit, mint a szegény életemben gyűjtött boldogságom!”