Élt egy fiú valahol az Alföldön, sok időt töltött az állataival. Talán többet is, mint kellett volna. Legalábbis egyesek szerint. Egyszer meg is kérdezték „barátai”, hogy miért van annyit kint a teheneinél, a tyúkjainál, a kecskéinél, a malacainál… Miért nincs többet az embertársaival. A fiú – aki ekkor már lassan férfivé cseperedett – egyszerűen azt válaszolta:
„Az egyik álmomban megjelent egy tündér, aki azt mondta nekem, amennyit az állatokkal leszek kint a kertben, annak az időnek a többszörösével élek majd tovább a saját sorsomról szóló könyvben megírtak helyett…”
Kinevették, megmosolyogták ezért a mondatáért.
Azóta is sokat gondol egykori „barátaira” a férfi házának tornácán ülve, nézve a legelésző lovait az előtte elterülő vadvirágos réten.
Már minden embertársa meghalt körülötte, s bár ő sem hitt az álom után közvetlenül a jóslatban, de egy jó ideje a nyüzsgés helyett a nyugalom és a harmónia járta át 107 éves testét és lelkét.