6 éves koromtól kijártam nagyapámmal a focimeccsekre. Mindig sajátos hangulata volt. Szotyit köpködhettem, vicces bekiabálásokat hallhattam. Nem egyszer halálos fenyegetéseket kaptak a bírók. Persze ez falun, 10 fröccs és majd ennyi tüske után simán elment. A játékvezetők nem foglalkoztak vele. Ahova mi jártunk ott azonban volt egy férfi, aki folyamatosan szidalmazta a sporikat. De nagyon! Kisgyerekként minden szavánál elszégyelltem magam. Abban az időben úgy szocializálódtunk, hogy elpirultunk ilyen szavak hallatán, nem pedig mosolyogva ismételgettük. Ezt már a fekete ruhás sípos karmesterek sem tűrhették! Kitiltották az idős, csúnyán beszélő ipsét! Hosszas ígérgetés után, hetekkel később jöhetett csak újra a meccsekre. Türtőztette magát! Soha többé nem használt trágár szavakat! Ugyanakkor szinte minden egyes – szerinte – téves bírói ítélet során azt kiabálta be:
„Vigyázz, mert felírom a nevedet!”
Mindezt bár érthetően, de alkoholtól módosított állapotban nyelvei összeakadása mellett üvöltötte. Ilyenkor mindenki röhögni kezdett a pálya körül. A játékvezetők nem tudták miért, de mivel nem szegett semmilyen szabályt nem tudtak vele mit kezdeni. A harmadik meccs után hazafelé megkérdeztem papámat.
– Papa miért nevet mindenki, mikor az a bácsi azt ordítja, hogy „Vigyázz, mert felírom a nevedet?”
– Azért kisfiam, mert a bácsi a faluban a sírköves!