Sokan vagyunk. Rengetegen. Végre újra sokan. Remélem itt gyökeret verünk, az állandó körforgás fenntartható lesz!? Az én életem az állandó mozgásban rejlik. Élni és éltetni.
Forróságban érkeztünk, de szerencsére gyorsan csitultak a kedélyek. Rengeteg ideig szunnyadtam társaimmal. Fagyos volt a hangulat odakint. Csendesen suhantunk, pörögtünk, csóvát húztunk. Az előttünk terülő sötét semmibe vetettük magunkat, bár akaratunk nem irányított semmit. A véletlen építette, a szerencse szegélyezte utunkat.
Landolásunk után hatalmas tömegbe szerveződtünk, magunkkal hoztuk az élet csíráját. Előbb csak bennünk, majd később rajtunk kívül is megjelent az élet. Nélkülünk mindez nem létezhet. Korábbi lakóhelyünkön is ugyanígy történt, de tönkre tettek mindent. Felrobbant a bolygónk. Így szakadtunk ki egy sziklával a világűrbe. Ott azonnal megfagytunk. Bízom benne, hogy itt a Földön örökre megmaradunk.
Reménykedem még ma is, hogy miután elpárolgunk társaimmal újra vízcseppek formájában földet, illetve vizet érünk. Nem szeretnénk eltűnni a semmibe mindenféle vegyszer és egyéb anyagok miatt. A növényeknek, a Földnek szüksége van ránk, vízcseppekre. Vigyázz te is, hogy minél tovább beszélhessünk a patakokról, folyókról, tavakról, tengerekről, óceánokról.
Nem szeretnék egy távoli bolygón, egy újabb novella főhőse lenni!