– Anya mikor jön haza édesapám?
– Nem tudom kisfiam, én is nagyon várom már őket.
Kisfiával beszélgetett egy anyuka valahol egy középkori kikötőváros melletti erdő mélyén egy földből épített házban. Az idő esőre állt, a hűvös falak tovább mélyítették szegénységüket. A családfő az aszályos év után kénytelen volt kutyájukkal együtt vad nyomába eredni, hogy napok óta végre ehessenek valami erőt adó étket. A kisfiú az éhséget megszokta, nem volt már szomorú tőle. Figyelmét úgy terelte el fájó hasáról, hogy botból faragott figurákkal játszott. A mogyoróbot megetette a diófabotot, aki méretéből adódóan egy kisgyermek lehetett. Az anya számtalanszor látta már ezt az előadást, mindig összeszorult a szíve. A darabnak vége lett, a fájdalom egyre jobban gyötörte a fiúcska hasát, ami pedig ostorozta édesanyja mellkasát. Elfogyott a türelem.
– Most már jöjjön haza legalább apu, Csont majd egyedül fog valamit.
– Nem lehet, egy hajóban eveznek.
Mondta az édesanyja, majd kínkeservesen lefeküdtek aludni a szalmaágyukba.
Reggelre a kisfiú eltűnt. Anyja elfelejtette minden bánatát, kiabált, járkált fel s alá, de egyetlen gyermekét nem lelte. Az apa hazaért nemsokára, jókora vadkant sikerült leterítenie. Az öröme hamar visszarohant az erdőbe, mikor meghallotta, hogy eltűnt a gyermeke. Percekig, órákig, napokig keresték. Nem találták.
Egy héttel később találták meg szegény kisgyermeket a városban a kikötő mellett egy kidőlt száraz fán feküdt. Már nem élt. Kezében szorongatta két botocskáját, s várta édesapját. Elébük jött a kikötőbe, hiszen apja és kutyusa anyja szerint „egy hajóban eveztek,” az ő bendője pedig már nagyon-nagyon jelzett…