Dolgozni indulok, ahogy minden nap teszem. Ébresztőórára keltem. Lenyomtam a vekkert. Nagy nehezen kimásztam az ágyból hét órakor. Hétvégén bezzeg hatkor minden álmot kilop valaki a lelkemből. Elvégzem az otthoni teendőimet, megiszom a reggeli kakaóm. Bekapcsolom a rádiót, hallgatom a híreket, a hallottakat elolvasom az újságban is. Hamarosan indulnom kell.
Lemegyek a megállóba, busszal járok dolgozni. Rengeteg ember van már ilyenkor az utcákon. Bölcsőde, óvoda, iskola és munka van a porondon. Melegem van, és milyen hőség lesz a buszon is. Nézem az embereket. Ők is néznek valakit vagy valamit. Ma kivételesen szép napra ébredt a város, melynek tüdejeként működő parkerdőt a friss levegő tisztította meg hajnalban. Senki nem siet, senki nem rohan. A főtéren egy ócska óra kattogása bezengi a várakozók hosszas merengését, miközben galambok totyognak a kopottas macskaköveken.
Fékcsikorgás közepette megérkezik a járat. Felszállnak az utasok. Ki állva, a szerencsésebbek ülve nézelődhetnek úticéljukig. Van aki könyvet olvas, van aki beszélget. Megérintik a másikat, valódi gesztusokkal teszik izgalmasabbá az utazás perceit. A sofőr fülkéjéből fokhagymás szendvics illata járja be az utasteret. Ekkor észrevettem, hogy valaki néz és mosolyog a hátsó ülések felől. Odanéztem, de tekintetünk a zavarodottság körforgójában kerülte el a másikét. Bánatomban és mert megérkeztem leszálltam. Már az első zebránál azon töprengtem, vajon fogom-e még látni valaha? Hol dolgozhat, mi lehet a neve? Visszafordultam, hátha leszállt ő is, de nem…
Olvastam e sorokat apám naplójából, melyeket 1975. szeptember 14-én anyuval való első reménytelen találkozás utáni este írta meg tollal és papírra.